Csakugyan, jónéhány bennszülött vallásra alig jellemző a hitszerkezet; néhány olyan keleti vallás pedig, mint a zen buddhizmus vagy a hindu bhakti, a hittételt a szellemi fejlődésnek rendeli alá, sőt, gátló tényezőnek tekinti. Egyébként hogyan is tagadhatná bárki is a theravada buddhizmus vagy a dzsainizmus vallás voltát, amelyeknél nincs Legfelsőbb Lény, ugyanakkor öt évszázaddal előzik meg a kereszténységet? S mi van a számos hindu szektával, amelyek ugyan sok istenséget ismernek el, ugyanakkor világosan alárendelik őket a végső célnak – „az Én” és az „abszolútum” egyesülésének? S vajon mi van a taoizmussal, amelyet csak „felismerni” lehet, meghatározni nem, vagy a konfucianizmussal, ahol a cél a jellem, s elérésének útja a bölcsesség?

A modern hittudósok mára megegyeznek abban, hogy a vallás vizsgálatának objektíven kell történnie, nem alapulhat semmilyen konkrét hagyományból származó felfogásmódon. Az olyan meghatározás használata, amely egy konkrét vallási hagyomány felé torzít, bizonyosan diszkriminál a vallások között, és valójában különböző szintű vallási üldöztetéshez vezethet. Ehelyett a szakértők kiszélesítették nézőpontjukat, hogy létrejöjjön az, amit Bryan Wilson professzor, az Oxfordi Egyetem nyugalmazott docense „morális szempontból semleges meghatározásnak” nevez, ami „vallásalkotónak elismert összetevőkből áll, függetlenül a hitvallások lényegétől, a tényleges gyakorlat természetétől és a tisztviselők formális helyzetétől a szolgálatban”. Így egy vallás hittételeit és gyakorlatát korrektül és torzításmentesen lehet értelmezni.

Ma még mindig sokféle módon határozzák meg a vallást. Az utóbbi időkben az „összehasonlító valláselemzés” irányába mutató tendencia érvényesül, amely a vallás megértését a vallás alkotórészeinek kultúránkénti összehasonlításán keresztül közelíti meg. Ezen megközelítés, valamint az összefüggés, amiből ez kifejlődött, az alábbiakban kerül kifejtésre.