A NYUGATI TUDÓSOK ÁLTAL ALKALMAZOTT VALLÁSMEGHATÁROZÁSI MEGKÖZELÍTÉSEK

A vallást évszázadokig tantételek alapján határozták meg, elsődlegesen pedig annak alapján, hogy e kérdéses tantételek vajon ugyanolyan jellemzőket mutatnake, mint a kereszténység. A tantételeken alapuló vizsgálat határmezsgyéjének átlépésére tett legelső kísérletek az 1980-as évek elején történtek, amikor a tudósok kezdték figyelembe venni az ösztönös megérzésen, valamint a tapasztalatokon alapuló tényezőket, hogy nagyobb hangsúlyt adjanak az ember belső vallási érzéseinek. Ez sarkalatos volt az ázsiai vallásoknál, de az elemzés nyugati módozataiból hiányzott. Ez egy sokkal „lelkibb” megközelítést eredményezett, amelyet Friedrich Schleiermacher német teológus vallásmeghatározása is példáz: „az abszolút függés érzése” – szemben a valami mástól, valami istenitől való „viszonylagos” függés érzésével.

Hosszú évekig a vallásokat olyan módszerekkel értelmezték, amelyek gyakorta sokkal inkább spekuláción, mint valós tényeken, különösen pedig a keleti vallások tényleges ismeretén alapultak. Végül – történetesen az 1860-as években – egy oxfordi tudós, Max Müller felszólított a „vallás tudományának” létrehozására, amely valós tények, igazságos és pontos összehasonlítási módszerek alapján, objektív vizsgálaton keresztül értelmezné a vallást.

Az 1900-as években az antropológusok és a szociológusok azzal érveltek, hogy a vallási tanokat és gyakorlatot csak olyan kulturális környezetben lehet értelmezni, amiből azok kifejlődtek. Az Emile Durkheim és Max Weber vezette szociológusok csoportja kijelentette, hogy a vallást az azt összetevő társadalmi tényezők alapján kell elemezni, és a vallási hitet annak társadalmi, gazdasági, politikai, pszichológiai és kulturális összetevőire szűkítették. Az általuk javasolt számos megközelítés kritikát váltott ki, mivel nem érintették a sokak által a vallások lényegi elemének tekintett transzcendenciát.